Akár csak egy látomás…

2010 március 17. | Szerző: Malaan |

 

Számtalanszor látod álmaidban, rengeteget elmélkedsz rajta, mindig várod, mindig is várni fogod!

 

 

Menekül… El is mondja hogy miért, vagyis megpróbálja elmesélni az okát a tetteinek. Önző vagy, és nem akarod megérteni, hogy miért megy el, miért zárkózik el. Barátok vagytok, sőt olyan mintha testvéred lenne. Majd tényleg elnyeli a szürke köd. Próbálod követni a szürkeségben tűnő alakját, de egyszer csak azt veszed észre, hogy mivel figyelmed végett nem is pislogtál, egy hatalmas könnyfelhő borítja el szemeidet. Letörlöd. Mintha hallucináltál volna. Sem az alakot de még csak a köd felhőt sem látod már, tiszta a messzeség és nincs senki a távolban. Körbenézel a szobádban, és nem látod az ágyon ülni, még a szekrényt is kinyitod, de üres, újból kitekintesz az ablakon, tényleg elment. Sajnos nem illúzió volt.

 

Állandóan bízol, hogy majd valamikor, valahol újra láthatod.

Hetek, hónapok, sőt, hosszú évek múlnak el. Gondolataidban sosem változik, mert emlékeidben hosszú ideje egy kép, egy mosolygó vidám kép. Érzed hogy messzire sodorta őt az élet, tán még földrajzilag is. Látni szeretnéd, de csak egy kép marad szívedben, az a tündéri, pimasz, életvidám, mosolygós kis kép. Félsz a távolság végett, kérdéseket teszel föl magadnak, mégis hiszel és remélsz. Bízol, hogy boldog és egészséges, és ugyanolyan pimasz a mosolya, mint azon a képen, amit szívedben hordozol már oly rég. Rettegsz, hogy az élet oly csúful bánt vele, amit legrosszabb álmaidban sem gondolnál, félsz, mert lehet hogy nagyon- nagyon messzire sodorta Őt „az élet”. Sejted, de ezt a gondolatot gyorsan elveted…

 

Egy napon azonban álldogálsz egy közintézményben, majd egyszer csak megpillantasz egy elsuhanó „szellemet”. Hírtelen nem is vagy biztos magadban, hogy tényleg láttál ott valamit, vagy csak a képzeleted játszadozott veled. Állsz és vársz, hátha kijön azon az ajtón az alak, amit láttál.

Szeretnéd, ha Ő lenne, meg nem is, mert amit láttál az egyenlő a félelmeiddel. Míg a gondolataid cikáznak, egyszer csak kinyílik az ajtó. Tágra nyílt szemmel figyeled az alakot, talán a pislogás hiányában megint könnybe lábad a szemed. Letörlöd a szemeidet és látod, hogy valóban Ő az.

Nem tudod, hogy mit is mondj, hogy szólítsd meg, felismer vajon ennyi év után? Végül erőt veszel magadon és megszólítod. Hirtelen összezavarodik, de látod, hogy örül neked. Hasonló képen érez, mint Te. Boldog és szomorú egyszerre, örül, mert viszont lát, bánatos, mert hiányoztál. Örülsz, mert hiányzott, és bánkódsz, mert nem volt kegyes vele az élet.

Örültetek egymásnak, váltottatok néhány üres szót, szükségét érzitek a hosszabb kimenetelű beszélgetésnek, de nem fogtok találkozni! Megbeszélitek, hogy találkoztok mindenképp, és komolyan is gondoljátok abban a pillanatban. Azonban, ahogy a sors elbánt vele csak pillanatnyilag gondolta komolyan az elhangzott szavakat. Sajnos más életet él és más érzések táplálják őt. Látszólag már a mosolya sem volt szívből jövő, pedig onnan jött, csak az a fránya félelem, ami beigazolódottnak látszik…

 

 

 

 

„Nekem sohasem volt türelmem ahhoz, hogy összeszedjem a törött darabokat, összerakosgassam és ragasszam őket, és azt mondjam, hogy a ragasztott éppen olyan jó, mint az ép volt. Ami eltört, eltört, és én szívesebben emlékezem vissza, milyen volt fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az összeragasztott törött részeket.”

(Margaret Mitchell)